Horgászkaland 1.

Írta: tuti

2009 május 03., vasárnap 12:00

Ez arról szól milyen mulatságos eset horgásztársamnak - ami velem esett meg.

Kora tavaszi időjárás volt, tehát olyan pecázni már lehet, de azért még jól fel kell öltözni. Amikor még nem csak a pulcsi marad az emberen, hanem a dzseki is. Főleg vízen csónakban, ahol horgász ember tudja, sokkal hűvösebb az ájer mint a házak között. Szóval pecáztunk a társammal, ilyenkor tavasszal még keszeget, olykor olykor kárászt, compót lehetett fogni, nagy néha beugrott 1-1 potyka is. De mivel ez a történet a 80-as években játszódott, még törpeharcsát is szivesen fogtunk és vittünk haza, mert nem ekkorák voltak, mint most: kisújjnyiak. Azok bizony voltak 20, 30 dekások is.

Nos, amikor ez az eset megtörtént velünk, nemigen volt semmire kapás, ezért már többször eveztünk másik helyre. Eveztünk, mert akkor még nem volt csónakmotorunk. Az evezőnek az volt a hátránya, hogy az embernek ha hirtelen az jutott eszébe, hogy mennyire ehet a hal tőlünk 5 kilométerre, mikorra odaértünk lehetett hazapakolni, mert vége volt a jó fogós reggelnek. Na, Ferkóval éppen egy erdősávot kellett megkerülnünk, mert szerintünk a tőlünk 1 kilométerre lévő helyen tönkre fogtuk volna magunkat. Azon studéroztunk, hogy ha az erdőn át tudnánk törni a csónakkal, akkor légvonalban csak 1-2 száz méterre lenne a jó hely. Nosza, a tanakodást tett követte és már húztuk is át magunkat a fák között.

Ez úgy történt, hogy mindketten belekapaszkodtunk a csónak mellett lévő kisfákba, bokrokba és egy egy hangos MOST! kiáltással lehetőleg egyszerre megrántottuk amibe éppen kapaszkodtunk és jókorát csúszott előre a ladik. Úgy a közepén járhattunk már az erdőnek és egyöntetű volt a véleményünk, hogy inkább kellett volna evezni, akármennyivel tovább tartott volna is. Folyt rólunk a víz, dolgoztunk derekasan, vagy mondjam inkább úgy, keservesen. És itt érkezünk történetünk fordulópontjához, vagy inkább legérdekesebb részéhez. Sokadszor kapaszkodtunk már bele az ágakba és rántottunk olyat rajta, amilyet csak tudtunk. Hóóóórukkk, mooost húúúzd!!! És húztuk. De én hülye nem előre figyeltem. Így aztán arra eszméltem, hogy az a csónak fölött áthajló fa amelyet éppen az előbb rántott meg a Ferkó, ott magaslott már előttem, pár centire és lehetetlen volt lehajolnom előle. Mi mást tehettem volna, azért, hogy le ne üsse a fejem, elmarkoltam a fát, az meg szó szerint kikapott a tovasikló csónakból. Ott maradtam rajta függve, a fa már majdnem a vízbe ért, öleltem szorosan kétkézzel és a lábam is átfontam rajta. Egyszóval kapaszkodtam, mint Szadat a Maóba!

Ha megmozdultam, hogy javítsak a helyzetemen, csak rontottam, mert a fa nem volt stabil, hanem egy régen elkorhadt élettelen fadarabként viselkedett. Lassan de biztosan egyre jobban közelített teljes hosszában a víz felé. Semmi baj nem lett volna ha nyár van, mert kit érdekel egy kis fürdés a jó meleg vízben? de mivel éppen az előbb írtam, hogy még a dzseki is elkélt, semmi kedvem sem volt a vízbe ereszkedni. És közben mit csinált az én komám a csónakban?! Először amikor hátranézett ledöbbent a látványtól. De annyira, hogy még röhögni is elfelejtett, mert ez az ember igen kárörvendő volt amúgy. Szándékosan is írtam a történet elején, hogy: haver. Értitek? Nem barát. Mindenkinek van ilyen, de csak szükség esetén jönnek össze valamilyen eseményre. :-)))))

Első döbbenetéből lassan ocsúdva - nekem már addigra a hátam vízben volt- megkapta a közeli fákat és minden erejét megfeszítve tolta volna vissza alám a csónakot. Sajnos már elkésett, mert mivel nekem minden épkézláb végtagomra szükségem volt, hogy kapaszkodjak, ő egyedül nem nyomhatta alám a vízi alkalmatosságot, lévén fizikai lehetetlenség, mivel már egyik felem vízszintesen a víz alatt tartózkodott. A fejem tartottam ki és adtam volna a tanácsot az akkorra alaposan megdolgozó havernek, de láttam, fel kell adnom.Nagy keservesen a vízbe ereszkedtem, elkaptam a csónak szélét és úgy húzózkodtam belülre a jó szárazra. Ott minden száraz volt, csak a rajtam levő ruha csöpögött mint a "Pálutcai Fiúk" -ban szegény Nemecsekből, amikor is a két balga benga Pásztorok őt eléggé el nem itélhető módon megfürdették.

És láss csodát!! Az én általában kárörvendő haverom ekkor még nem mert röhögni, de még vihogni sem! Persze, ismert ő már vagy 25 éve, tudta, hogy mikor szabad, mert igen hamar felfortyanós hírében álltam! Sőt, tudta, ha nem jó időben nem jól szólal meg, tőlem bizony kitelik egy litániára való trágár, melegebb éghajlatra küldő kirohanás. Ezért még egy somolyt sem láttam a borvirágos orcáján, pedig vizslattam, szinte vártam, hogy valakin kitölthessem a mérgem. Így aztán mivel meg se mukkant, nagy nehezen befejeztük az erdőben csónakázást, majd odaérvén az előre megbeszélt helyhez, békésen kikötöttünk.

Természetesen halat nem fogtunk, de minek az, mikor megvolt már aznapra a nagy kaland? És amikor egy kis ereje lett a napnak, leszedtem magamról a vizes göncöt, kiaggatván a leszúró karó hegyére, mert azt minden becsületes horgász tudja, hogy legjobban szárít a szél. Később meg már együtt nevettünk a hohó társsal, felidézvén a történet apró részleteit is, de azért végig ő volt a vidámabb. Ez ugye érthető? Ennyi lett volna -e kis kaland, ahol nem a halak voltak a főszereplők. Utólag megjegyezném ha- e történeteket valaki végig olvassa akkor tudja, hogy nem első alkalommal teszem- hogy sajnos eme történet egyik szereplője a Ferkó haver már odafentről tekint le ránk és onnan olvashatja ezt a kis emlékezést. Hátha lesz egy jó pontom nála amiért van aki felemlegeti őt. Sajnos, neki 50 év sem adatott meg a földi jóból.

Hozzászólások

Hozzáadás

Keresés