Írta: tuti

2009 május 01., péntek 08:49

Ez a történet úgy 15 éve esett meg velem, amit most szeretnék megosztani másokkal is. Előre bocsátom, évtizedek óta a süllőket üldözöm előszeretettel és számtalan kalandom volt velük is de/vagy éppen ezért ez az írásom nem róluk szól. A Tisza-tavon horgászom, bizonyos okból kifolyólag rengeteget lógatok.

A 90-es évek elején járunk, és mint annyi horgász én is a hajnali sötétséggel ébredtem, majd az este felmálházott drótszamárral leballagtam a csónakomhoz. Mikorra beeveztem az etetett helyemhez, éppen kezdett pirkadni és mire a kukoricával és csonti csokorral csalizott horgaim a helyükre kerültek, már jól látszottak az úszóim. Abban az évben nagyon ettek itt a pontyok, lapát dévérek. A tetthely a régi holt tisza medernek a szélén húzódó rézsű oldala volt, amit csak mi helybeliek ismertünk. Most sem csalódtam, mert hét óráig fogtam egy 4,5 kg-os tőpontyot és néhány jól megtermett lapátdévért. Aztán nyolcig semmi, bólintottam is egyet - kettőt a csónak ülésdeszkáján.

Aztán nyolckor szép komótosan elindult az úszóm oldalra és mire kezembe kaptam a botot, már el is merült. Bevágás után a hal húzásából éreztem, hogy ennek a fele sem tréfa és ezzel a szereléssel nemigen sok esélyem lehet. Mert szerelésem úgy volt összeállítva, hogy a dévérek is felvegyék: 20-50 gr. dobósúlyú Cormorán bot, kicsi horog és 20-as techtán zsinór, amihez előkének szintén ilyen márkájú 18-as előke volt kötve. A hal bevágás után hatalmas sunggal kétszer körbe ment a csónakon és éppen az addig a hátam mögött lévő gát felé kellett fordulnom, mert ő ott óhajtott a csónak hosszúságában el s visszakörözni. Természetesen, aki horgászott már csónakból, az tudja, hogy kezdés előtt mindig a hátunk mögött dugjuk le a leszúró karókat, amihez ladikunkat kötözzük. Gondosan, jól lenyomjuk az iszapba, hogy horgászat közben a szél nehogy kidőntse. Nos, most ez a két vaskaró arra az oldalra került, ahol ez az egyelőre ismeretlen víz alatti szörny harcolni akart az szabadságáért.

Ezen kívül volt a víz alatti kisgát oldalában egy régen bedőlt fűzfa, ágastól, bogastól, ami nem lett volna baj, mert nekem ez hozta a sok kapást, mivel az ilyen fatörzsek gallyak mindig tele vannak rakodva kiskagylókkal, ami mint tudjuk csemege a pontyok számára. Mivel most már ez is közel került a tűzvonalhoz és mivel a halam nem óhajtott visszamenni a mederbe, mert ott sokkal több lett volna az esélyem, nagyjából fel is adhattam volna az egyenlőtlen küzdelmet, de mint tudjuk egy horgász nem olyan fából született. Na, most ha lett volna esze az én halamnak, a szerelésem mivoltától rögtön rá is mehetett volna valamelyik akadályra és akkor én sűrű átkot szórva, hogy tudni illik: jaj, nekem soha, semmihez nincs szerencsém felkiáltással, kezdhettem volna a szereléshez.

Azonban az én óriásom valószínűleg elbliccelte a haléknál nem tudom hány osztályt, mert csak a csónak előtt körözött és ebből csak akkor adott lejjebb, ha megpróbáltam véget vetni a küzdelemnek és a szákba terelni. Ő erre azzal vágott vissza, hogy teljesen bevadulva megint körbe ment a csónakon, én meg szidtam önnön magam, hogy miért kellett nekem idegesíteni, mivel addig egészen jól megvoltunk. De ő megint csak a rossz oldalon akart harcolni! Na és? Beletörődtem. Közben mondanom se kell az itt olvasó hét meg nyolcpróbás hohóknak, hogy a kontaktust végig tartani kellett, mert ha egyszer belazul a zsinór, vége. Hajlott is egyfojtában az én kis botocskám, a legnagyobb ámulatot kiváltva belőlem, hogy még most sem törött ketté. De nem ettől féltem legjobban, hanem az előkénél levő csimbókon. Egyelőre jól bírta.

Egyszer felnézek elfoglatságomból, hát látom, hogy egy teherautó sofőrje áll a gáton tele platóval és várja a fejleményeket. Egy idő után megunván, elvitte az anyagot, mert valahol biztosan nagyon várták. Igen ám, de percek múltán már is ott volt egy másik. Mint később kiderült földet hordtak úgy 6 km-re, egy készülő zsiliphez. Ezeket azért mondtam el az olvasónak, ha lesz egyáltalán egy is, mert ezek a teherautók később végig szemtanúi voltak gazdáikkal együtt a harcomnak.

Közben már rakosgatni kellett a botot egyik kezemből a másikba, mert igen igen kiálltak. Arra kerekezett egy ismerős horgász, egy darabig nézett, majd beleunva elhajtott a kukorica földjére. Ezt megint minek hozom fel? Azért mert déli 12 előtt egy pár perccel visszafelé jöttében megkérdezte, küldjön-e valami ismerőst otthonról. Kapva az alkalmon, mondtam, szóljon a Sanya barátomnak, hozna egy pár falat kaját és egy kávét, nagyon örvendenék. Elment a hohó, hogy küldi a havert. Én meg elkezdtem látványosan levetkőzni, nem mondhatnám, hogy magamat mutogatni a gáton időző sofőrök előtt, hanem közben kánikulai meleg lett, én meg még a hajnali szerkóban leledzettem. Azért is volt látványos ez a művelet, nem tudom horgásztársak, ti próbáltátok-e már az olyan féle vetkőzést, hogy egyik kezetekben egy karikába hajló horgászbot van (ráadásul keszegező szintű), aminek a másik végén egy fenevad akar mindenáron megszabadulni tőletek, közben meg ki kellene bújni sorba a pulcsikból, ingekből. Valahogy megoldottam, na. Ezután, mivel jól elvoltunk a halammal és egy kicsit unatkoztunk is, hogy a nézőközönségnek egy kicsit rá is játsszak, oda tartottam az orcámat a napnak, meg a kisportolt pocakos testemet, hadd barnuljak, legyen haszna is az idő hiába való töltésének.

Ezenközben megérkezett a barátom, magával hozva a szomszédomat is. Beeveztek hozzám a Sanyi ladikján és átszálltak az én csónakomba. Miközben ettem pár falást és megittam a jól kiérdemelt kávét, felvázoltam az esetet. Az okosabb komám mindjárt adott tanácsot, de azzal ugyanúgy jártam, mint amit magam is kifőztem még órákkal ezelőtt: felidegesítettem a halat, hogy, hát miért nem jó nekem úgy ahogy addig volt? És még őrültebben száguldozott. Bő négy órája!!!

Egyszer arra leszek figyelmes, hogy kezd benépesülni a part menti nádas, de már a vízben is állnak a kibicek. Kiderült, hogy az én derék barátaim "csak" 1-2 helyen mondták jöttükben, hogy megyünk Imihez mert megakasztott egy kapitálisat. No, ezektől jött ám a jó tanács! De nem kértem belőle! Igaz, egy ide települt horgászboltossal jól elbeszélgettünk, mert ő osztotta a legjobb ötleteket! Hogy ő már negyedóra alatt kifogott volna akár egy ötven kilós harcsát is, akkor én mit vacakolok? Mondom, kifogtad volna te 40-es zsinórral, nem 18-as csimbókos előkével! És, hogy bizonyítsak, elkezdtem felpumpálni a delikvenst! Igen, de ő még maradni akart! Ezért kis híján elhúzta a csónakot. Hihetetlen, hogy 5 óra múlva is micsoda erő volt benne és mit bírt a kötött előke.

Mindeközben egy kibic megfenyegetett, hogy neki dolgozni kell menni, mert lejárt az ebédideje, húzzam már ki a halat, mert délután farktust kap a kíváncsiságtól. Mivel óhaja nem teljesült, vonakodva bár, de a kirúgástól tartva elhúzott a munkahelye felé. A csónakban unatkozó barátaimmal megegyeztünk, hogy ez a valami csak nem lehet túl nagy jószág, mert ezt a szerelést már órákkal ezelőtt szétszedte volna. Én arra tippeltem, hogy egy párkilós pontynak az uszonyába akadt a horog és azért nem fárad el. (én már elfáradtam volna a helyében) Mondtam is a havereknek, ezek a kibicek engem meglincselnek, ha valami kis hallal kínlódok itt órák óta.

Közben az én horgászboltosom újból életre kelt és a következő remek ötlettel állt elő: van neki otthon dobóhálója, se perc alatt elhozza kocsival, emezek behozzák a másik ladikkal és majd ő egyetlen dobással, megfogja az én halamat. Na, eddig bírtam cérnával. Kölcsönösen elmondtuk egymást mindennek, megkérdőjeleztem elmebeli állapotát és egy kiadós verést is kilátásba, helyeztem, ha nem tűnik innen azonnal. Nem tűnt el, nem ijedt meg. De most már csak magában morgott.

És elkövetkezett a 15 óra, az az reggel nyolc óta 7 órán keresztül körözött a halam el vissza. Most már a barátok is unták magukat a csónakban, ezért azt mondtam a rátermettebb Sanyinak, hogy öreg, ha elmegy, elmegy, ha nem nem, fogjad a szákot, én megpróbálom idehozni a halat. Ráfeszítettem a bottal, ami még jobban karikába hajlott, pattanásig feszült minden (én is) és emeltem fel a halacskát. Még ekkor is úgy bevadult, hogy össze-vissza rohangált a víz alatt és nem akart feljönni. De már nem érdekelt, tovább erőltettem. Most már mindenki azt mondta, ez elmegy. Ekkor Sanyi olyat tett, amit sose szoktunk. Ahogy elrohant volna előttünk a hal-, láttuk, ahogy sárgállik jóval lentebb a víz felszínétől- kapásból lenyomta a merítőt és ráhúzta a halra. Kiemelte.

Hát, nem tudom ki lepődött meg jobban?! Én, mert ilyen szákolással, mint köztudott tízből talán egy, ha megvan, vagy a hal, aki már szerintem ekkorra nagyon belőtte magának az el visszát és egyszerre csak, elvették a játékát. Egy 6.40-es nyurgaponty volt, a maga nemében gyönyörű és ilyen szereléssel kész csoda, hogy ki lehetett fogni. Tudom, hogy sokan azt mondják, hogy 14-16 os zsinórral is kilehetett volna fogni. Egy horgász fórumon beneveztem a történetemmel horgász írások versenyére és ott azt mondta egyik hohó, minek engedtem annyi ideig. Pedig egyértelműen leírtam, hogy ha kezdtem felhozni, a ponty mégjobban bevadult. Nem tom ő mit tett vona csimbókos 18-as előkével. Kiemeli?! Két leszúrt vaskaró előtt és egy ágas-bogas fűzfatörzs társaságában örültem, hogy nem ugrott be a hal! Egy pillanat alatt megtehette volna! Mellékeltem egy elég gyenge fotót, amin én tartom a két pontyot és a horgot is, egy egészségeset, és amelyik kihajlott. Mert még azt nem mondtam, hogy miután Sanyi is csalódottnak látszott és elhajtott a másik csónakkal, a szomszédommal számvetést készítettünk: a horog úgy ki volt hajolva, hogy az már csoda volt, hogy erről nem ment le a hal. A damil, miután belazítottam, több tíz méter összeugrott, el kellett dobni.

A következő napokban, ha találkoztam ismerősökkel, mind azt kérdezte, tényleg egy hatalmas -harcsát, süllőt, pontyot, amurt- meg még nem tudom milyen halat fogtam? Mert a hír terjed és horgász berkekben az idő előre haladtával egyre nő a kifogott zsákmány.

Ezt a kalandot elfeledni nem lehet, még ennyi idő multán is a legapróbb részletekig eszembe jut minden. Egy biztos: fogtam én már 10 kilóson felüli harcsát, pontyot, 8 kilós csukát, 8.40-es süllőt, de ilyen küzdelmet egyik sem vágott le. Igaz, mindegyik legalább 25-30-as zsinórral jött. Ha jól akad a horog, a mai márkákkal már mindent ki lehet fogni.

Ui: Ez a történet, mint láthatjuk, jóval a cián előtt volt. Most már nekünk itt a Tisza-tavon is egyre nagyobb távolságon kell keresni a halat, egyre kevesebbet tudunk fogni. De a cián csak az egyik ok. A másik a rabló bandák, akik gátlástalanul és következmény nélkül hálózzák a vizeket, teljesen nyíltan. Nem túlzás: tonnaszám lopja egyik másik banda évente az állományt. Mi meg már itt több mint 20 ezret fizetünk az engedélyért. + havi 14 e forint a csónakőrzés. És nem beszélek még a benzinről, mert úgyis lesz, aki azt fogja mondani, nem kötelező horgászni.

Üdv. mindenkinek Fotó a pontyról és egy ép horog, mellette a kihajlott. :